2. A kórházban

Nos itt van a következő fejezet. nem lett olyan jó, a 3. rész érkezéséről inkább nem mondok semmit, hozom, amikor tudom (: (Ja és az előző fejezetben átírtam valamit... nem két nap van karácsonyig, hanem egy hét)
Jó olvasást!

A könnyem az arcomat mosták és közben vártam a csodát. Vártam, hogy kijöjjön az orvos és mosolyogva bejelentse, hogy semmi baja nincs a kisfiamnak, hogy elállt a vérzés. De hiába ültem és néztem a műtő ajtaját nem jött ki rajta senki. Miért nem mondanak már valamit? Megőrülök, ha... nem Emma erre még gondolni sem szabad. Minden rendben lesz, Dan megfog gyógyulni és nemsokára haza mehetünk. De, mi van, ha mégsem? Minden az én hibám! Sokkal többet kellet volna velük foglalkoznom, és akkor nem történik meg ez az egész. Szörnyű anya vagyok! Éreztem, hogy nem kell sok ahhoz, hogy eltörjön a mécses és hangosan bőgni kezdjek, de tartottam magam. Igaz nehéz volt visszatartani az elkeseredett sírást, viszont jobb, ha otthon adom ki magamból.

-Hozhatok egy kávét?- hallottam meg egy kedves hangot.

-Életet menete vele.- mosolyogtam rá.

Bólintott, majd hátat fordított és elindult. Lenéztem Mollyra, aki békésen szuszogott az ölembe. Igaz a kezem már elzsibbadt, de nem akartam felébreszteni Őt, szóval nem mozdultam meg. Szegényem olyan szinten megijedt, hogy legalább négy órán keresztül sírt. Nem csodálom, hiszen én magam is sokkos állapotba kerültem, amikor megláttam Danielt.

-Tessék.- lépett elém, öhm... Várjunk csak, még a nevét sem tudom!

-Köszönöm.- mosolyogtam rá, majd miután nagy nehezen kiszabadítottam az egyik kezem úgy, hogy Molly észre sem vette, elvettem tőle a poharat.- Amúgy Emma vagyok.

-Én, Bonnie.- mondta, majd leült mellém.- Mi történt?- kérdezte halkan.

-Igazából fogalmam sincs.- vallottam be.- Mikor le akartam feküdni aludni, Molly szólt, hogy baj van. Átmentem a szobájukba és a szívroham kerülgetett. A kisfiam vért hányt, borzalmas látvány volt.- nyögtem és a gerincemen végigfutott a hideg.

-Ő Molly, igaz?- nézett a karjaim közt fekvő húgomra.

Bólintottam, majd egy húzásra megittam a kávét. Egy fintor kíséretében letettem a poharat a mellettem lévő szabad székre, és hangosan felsóhajtottam. Nem hiszem el, hogy eddig tart megtalálni a baj okozóját. Mondjuk olyan pici és törékeny a teste, hogy részben megértem az orvosokat, de igazán mondhatnának már valamit. A következő pillanatban egy teljes harci díszben lévő orvos jött ki a műtőből, és én legszívesebben felpattantam volna és oda rohantam volna hozzá. De inkább megvártam amíg Ő sétált oda hozzánk.

-A gondot egy gombostű okozta, amit a kisfiú lenyelt és az a tüdejébe jutott. Több helyen is felsértette a tüdő belső falát, de komolyabb sérülés nincs.

-Hol van? Láthatom Őt?- kérdeztem reménykedve.

-A kettőszáz-tizennégyes szoba lesz az Övé, nyugodtan menjen be, nem sokára áttoljuk a műtőből.

-Rendben, köszönöm.- suttogtam, majd Molly-t rendesen a karjaimba vettem és elindultam az említett helység mellé.- Nem jössz?- a kérdést természetesen Bonnie-nak címeztem.

-Én?

-Miért szerinted ki?- emeltem égnek a szememet.

Nem sokkal később már a szobában ültünk azokban a kényelmes fotelokban. Olyan nagy késztetést éreztem arra, hogy kiöntsem a szívem, de valami miatt képtelen voltam megszólalni. Végül Bonnie segített rajtam.

-Hogy hívják a fiadat?

-Daniel.- leheltem mosolyogva.

Édesapám után kapta a nevét, aki rákban halt meg tíz évvel ezelőtt.

-És Molly is...- hallgatott el jelentőségteljesen.

Kellett pár pillanat amíg leesett, hogy tulajdonképpen mire akar kilyukadni.

-Nem, Ő a húgom. Anyám öt évvel ezelőtt hagyott el minket és rám hárult a nevelése. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy teher lenne, mindennél jobban szeretem Őt, pont, mint Dan-t. Csak néha nagyon jól jönne egy kis segítség, nem könnyű egyedül két gyerekkel.- motyogtam letörten.

Játszom a keményet a többiek előtt, de az a tényállás, hogy csak egy huszonegy éves fiatal csitri vagyok. Talán tényleg fel kellene keresnem Matt-et. Nem, nem szabad! Akkor este mind a ketten megesküdtünk, hogy nem fogjuk keresni egymást.

-És mi van Daniel apjával?- jött a következő kérdés.

Fogalmam sincs, hogy miért mondok el neki mindent, hiszen nem is ismerem Őt. De úgy érzem, hogy benne megbízhatok.

-Nem tudom, nem voltam épp beszámítható állapotban azon az éjszakán, amikor a dolog történt. Viszont azt tudom, hogy fantasztikus az ágyban.- vigyorodtam el.

Meglepetten pislogott rám, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.

-És mi a neve? Tudja egyáltalán, hogy van egy fia?

-Matthew Williams, és nem mondtam el neki.- válaszoltam őszintén.

-Várj csak! Nem Ő az aki nem rég vette át az apja helyét a Williams vállalat élén?

-Micsoda?- nyíltak tágra a szemeim a döbbenettől.

Válaszolni sajnos nem tudott mert, megjöttek a nővérek a fiammal. Miután óvatosan át tették az ágyra rögtön oda mentem hozzá.

-Jó estét, Dr. Stewart vagyok.- nyújtotta felém a kezét egy elég szimpatikus doktornő.

-Emma Turner.- ráztam vele kezet.- Meddig kell bent maradnia?- pillantottam Daniel-re.

-Holnap délután már mehetnek is haza.

-Itt maradhatunk vele?- kérdeztem szinte könyörögve.

-Ez csak természetes.- bólintott, majd kiment a helységből.

-Azt hiszem, hogy én is megyek, majd holnap reggel dumálunk. Szia.- búcsúzott el újdonsült barátnőm, majd követte Dr. Stewart példáját.

Csillogó szemekkel figyeltem Danielt, akinek gyönyörű arca most teljes nyugalmat sugárzott.

-Szeretlek kicsim.- leheltem halkan, majd óvatosan homlokon csókoltam.

~*~

-Mit szólnátok ahhoz, ha ma este filmeznénk?- kérdeztem miközben a kórház kijárata felé mentünk.

Hála Istennek Daniel jól van, iga fáj neki még a tüdeje, de azt mondta a doktornő, hogy majd idővel el fog múlni. Két hét múlva kell vissza jönnünk kontrollra, de remélem, hogy akkor sem lesz semmi baj.

-Oké.- vigyorodott el Molly.- Bonnie-t is áthívod?

Hát igen, Molly nagyon megkedvelte ezalatt az öt óra alatt Bonnie-t.

-Persze.- kuncogtam fel.

-Éhes vagyok mami.- mormolta Daniel.

-Nem sokára hazaérünk.- suttogtam a fülébe.

Mikor kiléptem az ajtón az állam a padlón koppant. Matt közeledett felénk rezzenéstelen arccal. Azt hittem, hogy kikerül minket és bemegy az épületbe, de ehelyett megállt körül belül egy méterre tőlem.

-Szia Emma.- köszönt mély és egyben lágy hangján.

Úgy szorítottam magamhoz Danielt, mintha az életem múlna rajta. Molly a derekamat ölelte át és éreztem a belőle sugárzó félelmet. Persze, hogy fél, hiszen nem ismeri Őt. Én sem ismerem, mégis hozzá köt valami, vagy inkább valaki.

-Mit keresel itt?- kérdeztem egy cseppet sem kedvesen.

Gyönyörű zöld szemei dühösen megvillantak, de pár mély levegő vétel után lenyugtatta magát. Úgy látszik valaki túlságosan is hirtelen haragú.

-Azért jöttem, hogy segítsek.- válaszolta komoly hangon nekem pedig a szívem is félre vert egy ütemet.

Remélem azért tetszett valamennyire!
Puszi